Nos, most lássuk azokat az előnyöket, amelyek a „kötelességek” betartását kísérik:
- Új baráti kör, sok sikeres, kiteljesedett ember körülöttetek.
- Örömmé válik az élet.
- Ráleltek a küldetésetekre, amely kiteljesít benneteket.
- Megnyugtató megoldások sora szinte a „semmiből”.
- Biztonságérzet kialakulása, megszűnik a félelem.
- Gyógyulás testi, lelki, mentális szinten.
- Az öregedés lelassulása.
- Könnyebb ételeket kívántok, lassan megszűnik a húsevés.
- Tiszta, és világos vezetést nyújtó álomélet.
- Bioenergiával történő gyógyítás képessége.
- Tisztán látás képessége.
- Tisztán hallás képessége.
- Állatokkal, növényekkel való kommunikáció képessége.
- Transzcendens világokkal való kapcsolat képessége.
- A teremtőerő nagyfokú megmutatkozása.
- Gondolatátvitel képessége.
- A környezet (vizeitek, földjeitek, levegőtök) tisztításának a képessége.
- Mérgező anyagok, hatások semlegesítése.
- Nincs szükség tudatmódosító szerekre (túlzott alkohol, dohány, drog- és gyógyszerfogyasztás)
- Újabb érzékszerveitek bekapcsolása.
- Új energia-csakrák aktiválása.
- Agykapacitásotok növekedése.
- DNS láncaitok aktiválódása.
- Fejlettségtől függően, az anyag uralásának a képessége (az áldással való programozástól a kémiai-fizikai módosításokig).
- Békesség a lélekben.
A sor itt is hosszú, ezek még csak az alapjogok…
Fontos! Ne tévesszenek meg emberek benneteket! E minőségeket csakis
magatokban tudjátok elérni. Ne felejtsétek! „Kötelességeitek” vannak
magatokkal szemben, másokkal szemben, a világotokkal szemben, vagyis
Teremtőnkkel szemben!
Ha át akarnátok ugrani lépcsőfokokat a megvalósultság emelkedőjén,
zátonyra futtok. Mondjuk pld. nincs, vagy csak pislákol annak a gyógyító
ereje, aki sokban vét a Törvény ellen. Hiába végeznétek tanfolyamokat…
az igazi gyógyító erő a felemelkedésetek nyomán aktiválódik, addig
pusztán lexikális tudást gyűjtögethettek. Más emberek csak támogathatnak
titeket a fejlődésetek útján. Helyettetek senki nem végezhet el semmit
ez ügyben. Magatoknak illik, saját magatokból hozott áldozatok nyomán
kiolvasztanotok az ércből a színaranyat, lelketek aranyának valódi
alkimistáiként. Erőt feszíteni nap, mint nap, óráról órára azért, hogy
közelebb kerüljetek a megnyugtató megoldásaitokhoz. Tegyétek a Teremtő
oltárára mindazt, ami lehúz benneteket és meggátol a fejlődésben! Minden
sóvárgásotokat, függőségeiteket, félelmeiteket, fájdalmatokat és
induljatok a felettébb izgalmas útnak! Óriási meglepetések várnak rátok,
Aranylelkű testvéreim!
Bár fokokat átugrani, vagy megvásárolni nem lehetséges, a jó hír
cserében viszont az, hogy a lépcsőfokokat rendkívül gyorsan lehet ma már
egymás után szedni. Aki meri, aki vállalja, aki felvállalja a
misszióját, az eredményekben gazdagodik. A tudást felváltja a feltétel
nélküli, valódi (nem dogmatikus) HIT, az önbizalom, a béke és a végtelen
öröm érzése. BOLDOGULTOK minden szinten!
Ezzel a jó hírrel köszöntelek benneteket egy új korszak kezdetén!
Teremtő Atyánk és Anyánk a Fényből repeső örömmel várják hazatérő
Gyermekeiket! Szabad az utatok!
Fényességes Áldással Santanya gyermeke:
Tóth Gábor, okl. építész őszinte és megrázó vallomása életéről
Szeretném a következő néhány sort
Holló-Szabó Juliannának ajánlani, végtelen hálám és szeretetem jeléül,
amiért Önnön valójával megmutatta számomra a visszautat az Atyához, a
boldogsághoz, és a saját lelkemhez. Kelt 2013 Karácsonyán
Ha lesz csupán egyetlen ember, akinek
ébredésében segíteni tudok azzal, hogy őszintén leírom élettörténetemet
a tudatosodásom felé vezető úton, akkor már megérte. Ezen felül azonban
van bennem némi saját belső késztetés is az írásra, mióta Szepes Mária
egyik könyvében azt olvastam, hogy az életünk néhány pontján nem árt
megállni, és leírni a megélt időszak tapasztálasait, megéléseit,
tanulásait. Ezzel kapcsolatban 2 dolog biztos. Az egyik: ha Mária néni
ezt írja, abban nincs okom kételkedni. A másik: az elmúlt másfél évben
tapasztalásokból és megélésekből megszámlálhatatlan volt.
Nem szeretnék túl messzire visszamenni, és lényegtelen dolgokat
megemlíteni, csak éppen annyit, hogy látszódjék, ki is voltam, és ki
lett belőlem. Hogy látszódjék, nincs lehetetlen, mert nem kell
szerencse, sem titkos tanítás, sem drága tanfolyamon megszerzett tudás
ahhoz, hogy világosan lássuk az igazat, hogy lehullhasson szemünkről a
függöny, hogy élvezni, megélni, és nem túlélni tudjuk csak az életet.
Mert én már ezt teszem. Nap, mint nap. De nem volt mindig így.
Teljesen hétköznapi, szeretetteljes, mindenféle vallástól mentes
családból jövök. Gyermekkoromtól kezdve mindig megkaptam minden
támogatást ahhoz, hogy tanuljak. Az egyetemet nagyon jó eredménnyel
végeztem el: építész lettem. A diploma megszerzése után – az otthoni
elvárásoknak eleget téve – azonnal dolgozni kezdtem. Szépen haladtam
felfelé, és 4-5 év múlva már százmilliós kivitelezési projekteket
vezettem. 28 évesen hitelmentes luxusházam volt, sportmotorom, autóim,
nyaralni csak külföldre jártam. Kívülről úgy tűnhetett, hogy remek és
boldog életem van. De nem volt. A párkapcsolataim tragikusak voltak, a
boldogságot pedig kábítószerek nyújtották. 20 éves koromtól 10 éven át
gyakorlatilag egyik drogos buliból estem át a következőbe, a kettő
között pedig dolgoztam, mint egy gép; jó katonája voltam a rendszernek:
adót fizettem, szavaztam, este híradót néztem és véleményt formáltam. És
féltem. Mindentől.
Féltem APEH-től, hogy megbüntet, a szomszédtól, hogy átkopog, az
apámtól, hogy nem lesz elégedett, a barátnőmtől, hogy féltékeny lesz, és
a barátaimtól, hogy esetleg kihagynak valamiből. Persze az APEH
megbüntetett, a szomszéd mindig átjött, az apám soha nem volt elégedett,
a nőim folyamatosan balhéztak, és akkora haveri társaságot tartottam
fent magam körül, hogy igazi barátom nem is nagyon volt.
Ha én, akkor, tudtam volna azt az egyszerű igazságot, hogy a félelem
vonzza a félelem tárgyát, talán nem lettem volna ráérő időmben fekete
mágus. De az voltam, mint ahogy az, oly sok ember ma is. Ma már csak
megfigyelőként veszem tudomásul, ahogy szerencsétlenek mintegy
visszaigazolásként saját fekete mágusi létüknek mondják, hogy: „Na, ugye
megmondtam!”
- Igen, megmondtad, Azért lett így!
A spiritualitással és egyéb, nem a fizikai síkot érintő dolgokkal –
kivéve a drogokat – nem foglalkoztam. Gyerekkoromban nagyon érdekeltek
az UFO-k, szellemek, és hasonló paranormális dolgok, azonban a rendszer
szépen elnyomta bennem az ezen dolgok utáni jelentősebb kutatási
lázamat. Így visszatekintve azonban már értem, mi volt az a hatalmas
vákuum, az a semmihez sem fogható földöntúli erő, ami berántott, majd
fogva tartott a kábítószer-mámoros techno-partik soha véget nem érő
éjszakáiban. Ma már tudom, hogy vakon, bekötött szemmel már akkor is azt
a határtalan isteni szeretetet kerestem ezekben a földi
mennyországokban, amit most végre valójában megtaláltam, és amit
találtam az nem csak egy fura, hazug, azonnal elillanó káprázat.
Az egyházzal és bármiféle vallással továbbra sem volt kapcsolatom.
Istent nem hittem, bár nem is tagadtam. Abban biztos voltam, hogy az
egyházak által megjelenített Isten kép nem kell. Tovább nem igazán
gondoltam soha ezt, inkább beleültem a vízöntőkre jellemző nihilbe, hogy
erre hivatkozva nyugodtan kérdezgethessem magamtól, mi értelme van
ennek az egésznek itt a Földön. Boldog továbbra sem voltam. A füvet
olyan rendszerességgel szívtam, hogy nyugodtan mondhatom, 10 éven
keresztül minden este be voltam tépve.
A húszas éveim jól kiszámítható sablonok közt teltek. Munkahelyek,
bulik, haverok, barátnők, és tapasztalások váltották egymást. Mert már
tudom: a szellem a testen keresztül tapasztalni akar, megélni,
tapintani, ízlelni. És én tapasztaltam. Egy évtized alatt olyan dolgokon
mentem keresztül, hogy sokszor csak a fejemet fogtam: ejtőernyővel
ugrottam sokszor, államvizsgán buktam, majd diplomáztam kétszer is,
sztriptíztáncosnővel éltem, milliókat forgattam, halálos betegségből
gyógyultam fel, saját céget vezettem, drogot csempésztem és árultam,
elítéltek cserbenhagyásért, kokszoltam, hogy nagyon izmos legyek,
megmásztam a kínai nagy falat, rénszarvas húzott az északi sarkkörön,
szerelmes voltam (többször is)…
Az első, ezen sablonok közé nem illeszthető dolog, egy tipikus
„ébresztő film” megtekintése volt 2012. tavaszán. A barátom, aki a
filmet ajánlotta már 1-2 évvel azelőtt is folyamatosan összeesküvés
elméletekről, a földet uraló idegen fajról, világkormányról és
illuminátusokról beszélt nekem. Nem érdekelt. Nem akartam tudni róla. Jó
munkáim voltak, jó lakásokban éltem, csajoztam, utazgattam, a dílertől
jó motyót vettem. Nem akartam az egészet elrontani azzal, hogy
ilyenekkel foglalkozzam. Nevettem a barátomon, és védtem a rendszert.
Aztán megnéztem ezt a filmet. Nem gondolom, hogy csak azért nyílott
ki a szemem, mert a film annyira meggyőző volt, mert nem volt. Mégis,
olyan elemi erővel hatott rám, mintha áramot fogtam volna. Ettől a
naptól már semmi nem volt ugyanaz, mint előtte. Nem voltam még
felébredve, de az első lépést megtettem felé: bevettem a piros pirulát. A
mátrix láthatóvá vált. Egyik pillanatról a másikra kristálytisztán
láttam át a világot, és ami mögötte van: a híreket, az elhazudott
valóságot és a tömegek butítását. Minden szabad percemben olvastam, vagy
videókat néztem a neten. Hónapokon keresztül szívtam magamba az
információt világkormányról, összeesküvés elméletekről, illuminátusokról
és reptiliánokról.
Kezdtem megzavarodni. Azt már tudtam, hogy az esti híradóból nem
fogom az igazságot megtudni, de azt is éreztem, hogy az internetről rám
zúduló feldolgozhatatlan mennyiségű anyag nagy része is csak részben,
vagy egyáltalán nem igaz. Az addig felállított világképem romokban
hevert. A nihilt felváltotta egy, az igazságot tudni akaró magatartás,
azonban lassan rá kellett eszmélnem, hogy ezen igazságok teljes
felderítése szinte lehetetlen az átlagember számára.
Hónapok teltek el így. A velem kutató barátom kezdett paranoiás
lenni. Rettegett. Mindenben piramist látott mindent látó szemmel, és úgy
gondolta, ha tovább kutat, a szabadkőművesek elteszik láb alól. Ma már
tudom, a világ valóban nem az, aminek látszik: az egész egy színjáték,
és az irányítás mások kezében van, mint akire Te, Én, vagy bárki a világ
bármely országában is szavazhat. Azonban azt is tudom, hogy nem szabad
ezen a ponton megállni, és – egyébként jó szándékkal – abba fektetni
energiát, hogy ezeken változtassunk. Mert először magunknak kell
megváltozni, és utána a világ is meg fog körülöttünk.
2012 tavasza és nyara ebben a szokatlan, kissé bizarr, mégis
teljesen új tudat állapotban telt, azonban a világhoz való közöny
állapotom egyáltalán nem változott meg. Továbbra sem voltam túl nyílt
személyiség, illetve ezt erősen befolyásolta pillanatnyi hangulatom.
Jobb napjaimon akár még kedvesnek is tűnhettem, azonban alap
állapotomban a szükségesnél többet senkivel nem beszélgettem. A többi
ember sorsa egyáltalán nem érdekelt, csak a sajátom, bármi áron.
Továbbra is használtam kábítószereket, azonban ezek mértéke nagyban
lecsökkent időközben megismert menyasszonyom miatt. Az esküvőre én
gondolni sem akartam. Ő igen.
Július 12-én délután azonban nem az előbb említett csökkentett
mennyiségű droggal indultam el egy lány barátommal egy fesztiválra, a
Balatonra. Nem azért írok, és említem meg ennyiszer a drogokat, mert
hiányoznak, vagy jó róluk írni. Része volt az életemnek, és tudom, hogy
ezzel sokan vannak ma is így. Szeretnék különösen azok számára utat
mutatni, akik hasonlóan élik most is az életüket, mint ahogy én is
tettem. Hozzáteszem, ma sem tennék semmit másképp.
Szóval a barátnőm és én, telepakoltuk a kocsit különféle drogokkal,
fűvel, és egy liter házi pálinkával, és elindultunk szétcsapni magunkat.
Hogy pontosan mi történt aznap éjjel, azt máig sem tudom.
Azért tartom fontosnak, hogy ezen éjszakáról és másnapjáról
részletekbe menően írjak, mert talán közelebb vihet ahhoz, hogy mi,
miért, és miért akkor történt. Az este úgy indult, hogy akár minden idők
egyik legjobb bulija is lehetett volna: haverok, kollégák, rengeteg
drog, a barátnőm, és egy jó fesztivál. Már délután nekiálltunk inni, és
ipari mennyiségben fogyasztani az egyéb narkotikumokat. Mire
besötétedett, már a fellegekben jártunk. Tíz év alatt megszámlálhatatlan
hasonló partin voltam, azonban még ma is libabőrös leszek, ha
rágondolok, milyen magasságokban voltunk. Szálltunk. Miénk volt a világ.
Aztán történt valami, amitől minden megváltozott. Azt nem tudom,
hogy a későbbi eseményeket ez a dolog mennyiben befolyásolta, azonban
Szántai Lajos egyik előadásából tudom, hogy a király legkisebb fiát – a
népmesében – a feléje hajított buzogánytól érzett sokk és ijedtség
avatta be. A történethez tartozik, hogy a fesztiválon a kollégáim
mellett a főnököm is ott volt. Akkoriban egy kaszinó-lánc üzemeltetési
vezetője voltam, topfizetéssel, céges autóval, luxus ajándék
nyaralásokkal, irigylésre méltó munkakörülményekkel. A főnököm szeretett
a kedvenc beosztottjaival bulizni, és ez is egy ilyen, előre lebeszélt
történet volt. Természetesen ők csak ittak, a kábítószerekről fogalmuk
sem volt. Történt aztán, hogy a barátnőmet egy pillanatra egyedül
hagytam, és mire visszaértem, Ő a főnökömmel beszélgetett annyira ’kész’
állapotban, amennyire talán még soha nem volt. Odaléptem hozzájuk, hogy
elrángassam onnan, de már késő volt. A főnököm rám nézett, majd
eltorzult arccal megkérdezte: „Ti meg mi a szart szívtatok?”
Bumm! Lebuktunk!
Természetesen nem tudtam kezelni – abban az állapotomban – a
helyzetet. A mennyből egy pillanat alatt a pokolba zuhantam. Aki próbált
már parti drogot az tudja, hogy az egy nagyon instabil állapot a
léleknek, a legkisebb pánikhelyzet, vagy akár egy rossz megjegyzés is
képes az embert depresszióig befordítani. Ez pedig nem kis pánikhelyzet
volt. Tudtam, hogy végem. Hogy elvágtam magam. Hogy ami addig az életem
volt, megsemmisült.
Próbáltam magam túltenni a helyzeten, még jobban készre vágni magam,
hogy ne is gondolkozzak, de nem sikerült. Még ma is elfog az iszony, ha
eszembe jut, min mentem keresztül akkor. Az éjszakát végigagyaltam,
próbáltam számításba venni az eshetőségeket. Körülöttem az emberek
táncoltak, pörögtek, úgy, ahogy nekem is kellett volna, ha nem történik
meg ez, ha akkor ott vagyok, ha nem hagyom ott a barátnőmet, ha… De ott
hagytam, és pillanatok alatt lettem szemlélője egy olyan világnak,
aminek - percekkel azelőtt – még a boldog részese voltam. Csak néztem a
rengeteg kábult, a drogoktól mámorban úszó arcot, én, a kívülálló, csak
néztem, mert a részük lenni már nem tudtam.
Micsoda analógia ez, jövök rá most, ahogy ezt írom. (Köszönöm Mária
Néni) Rálátni valamire, fentről szemlélni valamit, aminek előtte a része
voltál, nézni a magasból, és meglátni mindazt, amit addig hosszú éveken
keresztül nem láttál. Csak álltam, és kezdtem magamat átadni ennek a
furcsa, soha addig nem érzett érzésnek: szemlélő lettem. És közben
tudtam, hogy vége. Olyan valóságosan éreztem, hogy a parti-életemnek
vége!
Igyekeztem megnyugodni. A döbbenetet kezdte felváltani valami
hihetetlen nyugalom, a fejemben egy dallam szólalt meg, és én drogtól
kábult állapotomban, a dallammal a fejemben vártam a napfelkeltét,
A buli reggel 8 körül ért véget, majd visszavezettem Pestre. A
dallam még mindig a fejemben volt. Hazavittem a barátnőmet, majd úgy 10
körül hazaértem. A menyasszonyom nem volt otthon. Alvás szóba sem
jöhetett, így otthon, egyedül folytattam az ilyenkor szokásos
afterpartit. Ez az állapot talán még különlegesebb, mint maga a buli; a
megszokott, otthoni környezetedbe kerülsz bele egy totálisan más
állapotban: más a lakás, a színek, a formák…
…a szomszédot kerülöm, a cigiket lopva szívom, nehogy meglásson,
maradék cuccok az asztalon szétszórva, összetekert pénzek, ruháim a
földön, pörgök, szét vagyok csúszva, megkeresem a zenét, amit órák óta
dúdolok, valamit akar, érzem, nemrég hallottam, de előtte talán még egy
cigi és még egy csík cucc, délelőtt 11 vagy 12 óra, kint tűz a nap,
besötétítek, jobb így, remélem senki nem hív, de ha igen, akkor sem
veszem fel, szállok megint, megvan a zene, Úristen, nagyon jó, egy angol
szám, hallgatom, aztán újra és újra, délután 3 óra, nagyon repül az
idő, még mindig hallgatom, már vagy ötvenszer hallgattam meg, csak ez
szól, ha vége rögtön újra, kell, nem bírom nélküle, Mit akar? Cigi, egy
csík, a zene, megint cigi, délután 6, valamit akar, mi a címe? – 6
degrees of separation – mit jelent? nem tudom, nem tudom lefordítani,
semmit, 6 fokozat elválasztás vagy mi, értelmetlen, lassan 40 órája nem
alszok de nem baj, nem vagyok álmos, nem érdekel, csak ez a zene, a
zene, már 8 órája szól, csak ez, ha csönd lesz megőrülök, újra indítom
azonnal, cigi, cucc, lassan elfogy, kint sötétedik, eszembe jut, hogy
nem szavanként fordítom le, hanem egyben berakom a google-be, megvan! 6
lépés távolság, az meg mi, google tovább, remegek, nem tudom, mi
történik, de megyek tovább, ez üzenet, érzem, a zene üvölt, 6 lépés
távolság, egy Karinthy mű, mi? mi? mi? Karinthy, hogy kerül ide, hogy
pont egy magyar novella, melyik novella? Láncszemek, nem hiszem el, 20
órája eszembe jutott egy dal, és most ott tartok, hogy egy Karinthy
novellát keresek, megvan, izzadok, hihetetlen ez az egész…megtaláltam:
„…Lehetséges – lehetséges volna mégis, hogy ez a
fizikai világ és ez a Szétáradás és Nagyobbodás ezzel a pislákoló kis
szikrával kezdődött, ami sok millió évvel ezelőtt gyulladt ki az
ember-állat idegkocsonyájában – hogy szétáradva és nagyobbodva és
mindent fölégetve, ami útjába kerül, lángba borítsa és összezsugorítsa
és hamuvá égesse az egész fizikai világot? Lehetséges – hát mégis
lehetséges volna, hogy az erő legyőzi az anyagot – hogy a lélek erősebb
és igazabb igazság, mint a test – hogy az életnek értelme van, mely
túléli az életet – hogy a jó túléli a rosszat, az élet túléli a halált
–, hogy Isten mégis hatalmasabb az ördögnél...?”
...Nem tudtam tovább olvasni! A nappali padlójára zuhantam, és
hanyatt fekve, a plafont bámulva ezt az egyetlen mondatot ismételgettem
magamban: hogy Isten mégis hatalmasabb az ördögnél. …. Isten…. az...
ördögnél….Isten… Isten…Istenem segíts!
Nem tudom mi történt akkor. Hogy a Jó Isten mily hatalmas
kegyelmében részesülhettem. Hogy azok után, hogy annyi meg annyi jelből
nem tanultam magamtól, miért kaptam ilyen hatalmas megváltást. Azt
mondják, nem kell mindenkinek felébredni. Mert nincs itt az ideje, itt,
ebben a mostani életében. Mert vannak még körök, amiket le kell futni,
tapasztalások, amiket meg kell élni, fájdalmak és örömök, amiken át kell
menni. Talán eleget megéltem már. Talán eleget tapasztaltam. Nem tudom.
És nem is boncolgatom a kérdést. Helyette hálát és köszönetet mondok,
és magamhoz ölelem a világot. Mert azóta élek. És boldog vagyok!
Egyik napról a másikra letettem a drogot. Nem mondom, hogy az eltelt
másfél évben nem nyúltam hozzá. Előfordult, hogy alkalomszerűen
fogyasztottam még, azonban már egyáltalán nem azt adta, amit régen, a
következmények pedig sokkal súlyosabbak lettek. Így már nem érte meg.
Nem is beszélve arról, hogy közben elkezdtem élvezni az életet. Azok a
dolgok, amiket régen kizárólag csak betépve csináltam, piszokmód jók
lettek tisztán. Ma ott tartok, hogy egyáltalán, semmit nem fogyasztok.
Nem azért, mert tiltom magamtól. Nem kell. És ez fantasztikus érzés.
Szabad lettem!
Közben egyre kevesebbet foglalkoztam összeesküvés elméletekkel. Éreztem, hogy ez az út nem oda visz, ahová tartok.
Akkoriban egyre több anyag keringett a neten 2012. december 21-ről,
az új világrendről, és a világvégéről. Ekkor olvastam először a
Csillagközi flottáról és Ashtar Parancsnokról. Mások voltak ezek az
írások, mint amiket addig olvastam: nem félelmet, hanem reményt és
szeretet üzentek. Nagyon meglepődtem, amikor megláttam, hogy egy magyar
hölgy is csatornázza a parancsnok üzeneteit. És Budapesten él. Tőlem 15
percre. És fogad, mint életút elemző terapeuta. Azonnal találkozni
akartam Vele.
Bejelentkeztem hozzá. Nem az életútelemzés érdekelt, hanem az, hogy a
rengeteg hónapnyi megfoghatatlan és ellenőrizhetetlen információ
halomból végre ott volt valami, valami megfogható, amit nem csak egy
újabb Google kereséssel tudtam ellenőrizni. Látni akartam, beszélni
akartam azzal az emberrel, aki egy, a Föld körül állomásozó űrhajóflotta
vezetőjének üzeneteit „hallja”. Holló-Szabó Julianna volt az.
Nagyon vártam a napot. Hogy biztosan időben érjek, motorral
terveztem menni hozzá, azonban egy óriási eső miatt mégis inkább a
kocsit választottam. Hatalmas vihar volt, amikor megérkeztem. Ő azt
kérdezte, miért jöttem. Mondtam Neki, hogy fogalmam sincs, mondja meg Ő.
Erre megkérdezte, hogy a motoromat hol hagytam. Ezt soha nem fogom
elfelejteni.
Még azon a héten elmentem a szokásos, péntek esti összejövetelre is.
Mikor onnan hazaértem, azt írtam Neki, hogy: „Köszönöm, hazaértem!”
Azóta másfél év telt el, és ezek a péntek esték az életem részei
lettek, az ott tanultak pedig az én részeim. Mert olyan egyszerű ez
egyébként! Hinni, tudni, hogy nem hagytak magunkra minket, hogy a
Teremtő Atya mindig Velünk volt, van és lesz. Hogy ha képesek vagyunk
tiszta szívvel és szeretetben létezni, akkor nem történhet Velünk baj,
nem leszünk soha földönfutók, mindig lesz mit ennünk, és ha jön is egy
baj, jönni fog rá a megoldás is. Mert egy igazi, a szó ősi értelmében
vett szülő nem hagyja magára a gyermekét, nem hagyja, hogy az térden
állva könyörögjön neki. Mert nem a lehulló morzsák járnak csak Nekünk,
hanem az asztal, a bőséggel terített, soha ki nem fogyó asztal, amit
eddig olyan jól elrejtettek előlünk. Eddig!
Amikor erre rájöttem, és elkezdtem eszerint élni, csodálatos dolgot
tapasztaltam: működött! Először csak kicsiben próbáltam, majd egyre
nagyobban. Ma már minden, amit teszek, gondolok, vagy mondok, a Szeretet
vezérli. Így élek. És a világ megváltozott körülöttem. Közben ugyanúgy
élem – mérnök – életemet, mint eddig: szervezek, embereket irányítok,
projekteket bonyolítok le. Mindezt úgy, hogy tudatos vagyok. Mindenre.
Amikor megyek le egy lépcsőn, a villamoson utazok, vagy egy
megbeszélésen ülök. Tudatosan figyelem magam, hogy ne legyek negatív, ne
ítéljek, ne zökkentsenek ki a nyugalmamból. Nem mondom, hogy az elején
egyszerű volt. Vagy, hogy most, mindig az. Mert nem. De nem kellett, nem
kell ebbe több energiát belefektetni, mint az eddigi életemben abba,
amíg azt a rengeteg félelmet és szorongást leküzdöttem magamban.
Egyik napról a másikra elhagytam a húst. Egyáltalán nem hiányzik. Jó
érzés egy finom étel elfogyasztása után is energikusnak és frissnek
maradni, és nem beleájulni az ebédbe. Délelőtt 1-1,5 liter zöld teát
megiszom, 1 citrom levével. Estére 3 – 3,5 liter folyadékot
elfogyasztok. Édességet már csak nagyon ritkán eszem. Ha belegondolok,
hogy 10 év átfüvezett estéin hány tonna cukrot ettem meg… Idén, 2013
novemberben befejeztem negyedik 40 napos esszénus böjtömet, és 2014
januárban kezdem a következőt. Ez a 40 nap – végén egy 3 napos teljes lé
böjttel - csodálatos módon hozza egyensúlyba, és emeli meg a
test-lélek-szellem hármasát, az elhagyott régi, megszokott dolgok
helyére pedig fantasztikus, új energiák tudnak azonnal belépni. Híradót,
híreket, rádiót, hírportálokat, facebookot és napilapokat fél éve nem
hallgatok és olvasok. Semmit. Tulajdonképpen fogalmam sincs arról, mi
történik a világban. Mégis, ami fontos, tudom, hogy eljut hozzám.
Kitisztultam. Kinyíltam a világ felé, és a világ is felém.
Beszélgetek a pénztárossal, a szomszéddal, a kollégáimmal. És érdekel,
amit mondanak. Figyelek rájuk. Meghallgatom Őket. Mert olyankor adok. A
figyelmemet. Azt, amit lehet, hogy mástól nem kapnak meg. Megtanultam
segíteni, önzetlenül, úgy, hogy nem várok vissza semmit. Ha korábban
tudtam volna, hogy ez ilyen hihetetlenül jó érzés…!
Közben vákuumként kezdtem el beszívni mindent, ami csak körülöttem
megjelent: angyalkommunikációt és misztérium iskolát, kineziológiát és
regressziós hipnózist, energiagyógyászatot és teremtő gyakorlatokat,
könyveket és előadásokat megszámlálhatatlan mennyiségben. Az életem szép
lassan kezdett megváltozni úgy, hogy fájdalom nélkül lassan elhagytam,
elhagyok mindent, amit a régi energiák vezéreltek: szokásokat,
sablonokat, magatartási és viselkedési formákat, barátokat, akik talán
soha nem is voltak azok.
Megváltozott a beszédem és a gondolkodásom. A reggeljeimet
meditációval kezdem, de ha nincs rá időm, arra mindig van, hogy a
fénytengelyembe beálljak, ott rögzítsem magam, hogy úgy indulhassak neki
a napnak. Mert az igazi kihívás ezután jön: megtartani az otthon elért
emelkedett, szeretettel átitatott állapotot a munkahelyen, az utcán, a
főnökkel egy szobában. Megmaradni ítéletmentesen, negatív gondolatok és
aggódás nélkül. De már megy. Nem egész nap, de már majdnem. És menni
fog. Tudom. Addig nem állok meg. Mert már tudom, hogy megéri. Hogy nem a
semmiért csináljuk. Hogy van tovább. Hogy az érték, ez az arany, amit a
lelkünkből transzmutálunk, soha nem fog elveszni. Ezt nem hagyjuk itt a
bankban.
Már nem az estéket várom, hogy az élet elől az alvásba és az álmokba
meneküljek, hanem a reggeleket, hogy boldogan és életerővel telve
nekiindulhassak a napnak, várva az új csodákat. Talán ez az egész most
giccsesnek hangzik, de valóban így, szerelemtől átitatva, sokszor
könnyes szemmel létezem, csak úgy, minden ok nélkül, egyre többet, és
egyre többször.
Mert nem lehet más cél, csak az, hogy itt a Földön, tapasztalások
útján egyre magasabb szintre emeljük testünkön és lelkünkön keresztül
magunkat, a halhatatlan szellemet. Mert ezért jöttünk. Amíg ezt nem
tudjuk teljes tudatossággal átélni, nem ér semmit az egész. Mindenkit
arra bátorítok, vegyen egy nagy levegőt, lépjen ki a komfort zónájából,
induljon el azon a másik, még számára ismeretlen úton, amit úgy hívnak:
félelem nélküli élet. Én itt leszek, és várni fogom.
Végtelen, aranykori szeretettel!
Tóth Gábor |
