Új-Mexikóban laktam, a Taos-tól északra található, magasabban fekvô sivatagos területen. Ha jól emlékszem, 1992-ôt írtunk. Még mindig emlékszem a tiszta, kék égre, és még mindig a számban érzem a száraz, sivatagi levegôt, amint finoman és ritmusosan ki-be lélegeztem. Aznap reggel hosszabbra sikeredett a meditációm, mint általában, és ahogy szépen lassan visszatértem a testembe, valakinek a jelenlétét éreztem, közvetlenül magam elôtt. Kinyitottam a szemem, édesanyám volt az.

Azelôtt soha sem láttam ôt így, arany fényben csillogott. Amivel azt akarom mondani, hogy nem fizikai valóságában volt jelen. Igaz, hithû katolikus volt egész életében és soha nem hitt egyéb szellemi jelenségekben. Még az asztrális kivetülés fogalmát sem fogta fel. De ott volt elôttem és egyenesen a szemembe nézett, amikor tudtam, hogy a fizikai teste Kaliforniában van. Elismerem, alig hittem el, hogy az én anyám ott van. Soha az életben nem láttam ôt ezen a másik síkon tevékenykedni.

89 éves volt és finom, de biztos léptekkel naponta veszített az életenergiájából. Haldokolt.

Hónapokkal az új-mexikói eset elôtt, a nôvérem Nita mesélt el egy történetet nekem, anyával kapcsolatban. Egy nap, amikor meglátogatta anyánkat, nagyon fellelkesült állapotban találta ôt, de nem volt hajladó beszámolni az okáról. Aztán végül Nitának sikerült kihúzni belôle az izgalom okát. Úgy tûnt, hogy anya rájött, hogyan léphet ki a testébôl és repdeshet körben a házban, ami állítása szerint évek óta a legjobb móka, amiben része volt.

A nôvérem 13-as fokozatú Rózsakeresztes volt, teljesen ismerôs volt számára a fogalom és az ezzel kapcsolatos tapasztalások, de meg volt döbbenve, látván a 89 éves anyánkat amint épp felfedezi a tudatosság ezen területeit. Anyám elmondta Nita-nak, felfedezte, hogy simán át tud repülni a falakon egy másik helyiségbe, ahol apánk tartózkodott és megfigyelhette, amint valamivel foglalatoskodik. Elmondta, hogy még arra is képes, hogy testét hátrahagyva a hálószobában, kimegy a konyhába tv-t nézni. Anyám tudni akarta, hogy ez így rendjén van-e? Persze Nita egyszerûen elmondta neki az igazságot, hogy ez teljesen természetes.

Nita elmondta, hogy anya halála elôtt még egyszer utoljára vissza akart menni Texasba, hogy megnézze a testvére sírját. A testvérem tisztában volt vele, hogy egy ekkora útra fizikailag képtelen, tehát így szólt hozzá, „Azt tudod, hogy ki is repülhetsz ebbôl a házból?" Erre anya: „Tényleg?" Erre soha nem gondolt. Elmondta anyának, hogy oda repül ahová csak akar, méghozzá könnyûszerrel. Ezért biztos vagyok benne, hogy el is ment a testvére sírjához. És hova máshova repült még el anyám: egyenest az új-mexikói házamba.

Amint kinyitottam a szemem és ott állt elôttem éterikusan az édesanyám, láttam ahogy a testét elönti az öröm. Engem azonnal a boldogság és nagy biztonságérzet kerített hatalmába. A szavak csak úgy maguktól hagyták el a számat, amikor azt kérdeztem, „Anya, mit csinálsz itt?" Egyszerûen így szólt „Csak meglátogatlak. Mindig is szerettelek."

Nem tudtam, hogy mit tegyek, így elkezdtem kérdéseket feltenni az otthonnal kapcsolatban. Nyilvánvalóan olyan téma volt, amit anya szeretett.

Mindenhova követett és életének a részleteirôl mesélt, aztán elkezdett mindent elmesélni nekem. Arról, hogy apa is mennyire beteg volt, és hogy nem volt semmi öröm az életében, addig a pontig, amíg fel nem fedezte ezt a kis „repülôs" trükköt.

Végül aztán kitért olyan napi eseményekre, amik akkor történtek, amikor még kicsi voltam, de kapcsolatban álltak a jelennel. A párbeszédek és megjegyzések szinte mindegyike rólunk, gyerekekrôl szólt, amikor régen még együtt lakott a család. A szüleimnek hat gyereke volt és anyám a teljes életét a családon belüli szeretetnek szentelte.

Hallgattam ôt és csak ritkán tudtam egy-egy szót közbeszúrni, hallgattam ahogy úgy beszél az életrôl mint valami csodálatos dologról, ami csordultig van szeretettel, de az egészet a család vonatkozásában értette. Egyszer sem tett úgy említést valamirôl mintha az téves vagy rossz lenne. Egyszerûen szerette az életet. Elkezdtem ôt új fényben látni. Ráeszméltem, hogy milyen csodálatos lélek is ô valójában és még jobban kezdtem szeretni.

Aznap éjjel, amikor készülôdtem lefeküdni, egyszerûen odaült az ágyam szélére és rám nézett, mintha csak védelmezne vagy óvna engem. Valahogy tetszett. Arra kért, hogy aludjak el és álmodjak szép álmokat.

A második és a harmadik nap úgy telt, mint az elsô. Anyám telebeszélte a fejemet, de mindezt a simogató szeretet és a törôdés érzésével. A harmadik napon már kezdtem azt gondolni, hogy örökre velem marad, de azt mondta: „Nem, hamarosan indulok. Ne aggódj!"

Harmadnap éjszaka, olyan hajnali fél kettô körül hívott fel a nôvérem, hogy anyánk egy órája halt meg. El kell, hogy ismerjem, nem voltam meglepve. Félig-meddig valami ilyesmire számítottam. Elfordultam a telefontól és ott állt anyám mosolyogva, még mindig velem volt. Ezt mondta: „Menj csak vissza és feküdj le, minden a legnagyobb rendben." És hogy láttam is, valóban minden a legnagyobb rendben, visszamentem, lefeküdtem és mély álomba merültem. Másnap reggel, amikor felkeltem, anyám még mindig ott volt. Az izgatottsága azóta csak nôtt. Így szólt: „Fiam, van arról fogalmad, hogy milyen szép is a halál? Csodaszép, minden értelemben. Miért féltem én annyira tôle, amikor még éltem? Ez életem legkomolyabb megtapasztalása!"

Egy percbe is beletelt, hogy észrevegyem, mennyire megfiatalodott és erôs, egészséges aura ragyogott körülötte. De nem mondtam neki semmit. Ahogy a fejemben futtattam végig ezeket a gondolatokat, így szólt: „Fiam, benned mindenki másnál jobban megbízom, nem gond ha itt maradok veled, amíg átesek ezen a megtapasztaláson?" Mondtam neki, hogy szeretem és hogy természetesen bármit megteszek érte. Elmagyaráztam neki, hogy van bizonyos tapasztalatom a halál folyamatával kapcsolatban és úgy tudom, hogy minden elhunyt személynek át kell esni a meghalás folyamatán itt a Földön, ami 4 napig tart. Ha ennél hosszabb ideig akarna maradni, utána már nem lenne képes továbblépni a magasabb világokba. Ebben az esetben itt kellene maradnia a Földön, mint szellem vagy kísértet, ami nem egy egészséges jövôkép. A szemembe nézett és ezt mondta: „Kedvesem, teljesen megbízok benned."

Így nekiláttam, hogy felkészítsem ôt az elôtte álló kalandra. Tudtam, hogy olyan tiszta lélekrôl van szó, hogy minden kétség nélkül állíthattam, negatív karma nem terheli. Semmi, ahogy be is bizonyosodott. Nem hiszem, hogy valaha az élete során bárkit vagy bármit is megsértett volna. Nyomok nélkül járta az útját! Ez olyan valami volt, ami komoly inspirációval szolgált a saját életemre nézve.

Úgy tûnt, hogy a halálát követô napon, minden perccel egyre és egyre boldogabb lett. Ezenkívül pedig az, hogy egyre fiatalabb is lett. Az elsô nap végére úgy festett, mintha 45 éves lenne és az energiaszintje is ennek megfelelô volt. Nem mondtam semmit, mert soha sem volt ehhez hasonló megtapasztalásom, hogy valaki olyan távozott volna el, aki ilyen közel állt hozzám. Lehet, hogy ez így természetes.

A második nap reggelén azonban, már túlságosan is szembetûnô volt a változás, valóban megfiatalodott. Valamit mondanom kellett. Külseje és viselkedése alapján is olyan volt, mintha 30 éves lenne. Csodaszép volt, és csak úgy ragyogott az élet felett - vagy méginkább a halál felett - érzett izgatottsága miatt. Így szólt hozzám „Hogy tetszem neked ennyi évesen? Mit gondolsz, jól nézek ki?" Természetes, hogy ettôl megnyílt a szívem és elmondtam neki, hogy mennyire csodálatos. De nem tudtam megállni, hogy ne kérdezôsködjek a megtapasztalásával kapcsolatban. Elmondta, úgy döntött, hogy nem tetszik önmagának öregen és megfiatalította magát. Azonnal rá is vágta, „De jó, nem?" Nem volt okom arra gondolni, hogy miért is ne lenne ez jó, mondtam is neki, majd újra elmondtam, hogy milyen fantasztikusan néz ki.

A halálát követô harmadik napon, a magasabb világokról beszélgettünk, amirôl szinte semmit sem tudott, kivéve azt, amit az egyház tanított. Ez a tudás pedig gyakorlatilag hasznavehetetlen, mert soha nem beszél a közvetlen megtapasztalásról, kivéve Jézussal kapcsolatban. A tibetieknek legalább ott van a Tibeti Halottaskönyv, a katolikusoknak semmi. Még az ôsi egyiptomiaknak is megvolt a maguk Halottaskönyve, amely azt taglalta, mire számíthatunk a halál után és leírta a továbbhaladás legjobb útját. Anyám teljesen felkészületlen volt. Megtettem minden tôlem telhetôt.

A negyedik nap mondtam neki, hogy még aznap el kell hagynia a Földet. Néhányan akár 2,5 nap alatt átesnek a halál folyamatán, valakinek ehhez négy napra is szüksége van. Anyám kihasznált minden rendelkezésre álló idôt.

Amikor felkeltem a negyedik nap reggelén, anyám az ágyam szélén üldögélt és nagyjából 12 éves korúnak tûnt. Emlékszem, hogy megrémültem. Tudtam, hogy anyám az, de akkor is furcsának hatott gyerekként látni ôt. Mondtam neki, hogy „Mit csinálsz itt? Ez nevetséges!"

Erre azt felelte: „Egyetértek veled, ez a 12 éves korosztály túl fiatal." Így aztán az következô 2-3 órában már nem fiatalodott tovább, hanem kezdett visszaöregedni. Körülbelül a 18 éves koránál állította meg a folyamatot. Így szólt anyám: „Nézz rám! Tökéletes. Ezt a koromat szeretem."

Egyszerûen szép volt és szexi. Anyámra soha nem gondoltam így azelôtt. Úgy tûnt mintha az élete épp hogy csak elkezdôdött volna. És a szó szoros értelmében így is volt. Tudtam, hogy éppen megszületôben van egy másik világba.

A negyedik nap hátralévô részében, anyám mindenhova követett, bárhová is mentem, de direkt otthon is maradtam és nem fogadtam vendégeket. Ez volt életem egyik legfontosabb momentuma és egyedül akartam maradni.

A testvérem hívott, hogy tudassa velem, anyánkat Kaliforniában éppen temetik. De mivel mindennap beszéltem Nita-val, tudta, hogy anya nálam van és teljesen megértette, hogy miért nem megyek el a temetésére. Nem hagyhattam ott anyámat, hogy elmenjek a temetésére, butaság lett volna. Anyámnak abban a pillanatban éppen ott volt rám szüksége.

Az utolsó nap anyám olyan döntést hozott, ami teljesen váratlanul ért. Azt mondta, hogy vissza akar menni, hogy még utoljára lássa apát. Azt mondta, hogy megpróbálja meggyôzni ôt, hogy tartson vele. Aztán eltûnt, akkor elôször a hét folyamán. Egyedül maradtam.

Két órával késôbb újra megjelent, apával az oldalán. Anyám fiatalos volt, hihetetlenül jól nézett ki, kicsattant az életenergiától, de apa öreg volt, fáradt és tele félelemmel. Ô is látott engem, de számára ez egy rendkívüli új tapasztalás volt. Annyira félt, hogy alig tudott megszólalni.

Anyám gyorsan beszélt, tele izgalommal, azt magyarázta apának, hogy a halál szép élmény és nem kell tôle félni. Anyám annyira akarta, hogy apa kövesse. De apa egyre ijedtebb lett, olyannyira, hogy még anyának sem tudott válaszolni. Végül így szólt: „Elnézést, de én ebbôl egy szót sem értek és most haza kell mennem. Szeretlek, de mennem kell." És ezzel eltûnt. Anyámon most elôszôr látszottak a bánat jelei, mióta nálam tartózkodott ebben az állapotában. De hamar váltott és visszatért a lelkesedése. Ezt mondta: „Egyszerûen, ez nem a megfelelô idô számára." Ahogy be is bizonyosodott, mert apa még ezután két évig élt. De nyilvánvaló volt, hogy az egyetlen dolog ami életben tartotta, nem volt más, mint a halál miatt érzett félelme. Soha nem léptem olyan fajta kapcsolatra apával, mint ahogy az anyával történt. Ô csak egyszerûen elment.

Kb. egy órával azután, hogy apa meglátogatott azon a bizonyos negyedik napon, Nita hívott fel azzal a hírrel, hogy apa szélütéssel korházba került. Igazolást nyert a tény, hogy abban az idôben amikor anyával nálam járt, apám eszméletlenül feküdt. Furcsa is volt számomra, hogy hogyan sikerült anyának rávennie apát, hogy eljöjjön.

Az utolsó nap éjjelén anyámmal felkészültünk az új világba vezetô útja utolsó szakaszára. Kint korom sötét volt, még a Hold sem világított, a szoba, ahol mindketten tartózkodtunk csak egyetlen gyertyával volt megvilágítva.

Csináltam egy kis oltárt az ágyam mellett, gyertyát helyeztem el rajta és egymással szemben ültünk. Becsuktam a szemem és a belsô szememmel láttam az anyámat. Fölöttünk az éjszakai égbolt terült el és a csillagok csak úgy táncoltak odafent. Az ûr még soha sem tûnt ilyen mélységesnek. Csendben mindketten az eget kémleltük.

Egy adott pillanatban ránéztem anyára, mert éreztem hogy itt az idô és megkérdeztem, hogy készen áll-e? Bólintott és úgy nézett rám, mint egy várakozásokkal teli kis iskoláslány. Felém nyúlt és megfogta a kezem.

Mindketten felnéztünk az égre még egyszer, és közvetlenül a fejünk felett megjelent egy fényesen ragyogó csillag, ami nagyon különbözött mindentôl körülötte. Nagyon fényes volt, hideg kék színe pedig egészen a szívünkig elért. Tudtam, hogy ez az. Szóltam anyának, hogy erre a csillagra összpontosítson.

Kb. 5 perc elteltével anya aurája kezdett megváltozni és ibolya színe kezdett átmenni erôs fehér színbe, arany szegéllyel. Éreztem, hogy azonnal meg fog történni. Megfordult, rám nézett és így szólt: „Most mennem kell, de vissza fogok térni, amikor idôsebb leszel. Ne felejts el! Szeretlek." Ezekkel a szavakkal megfordult, az ég felé nézve arra a bizonyos csillagra összpontosított. És elkezdett felemelkedni a Földrôl.

Késztetést éreztem arra, hogy vele tartsak és együt emelkedtünk felfelé, hátrahagyva a bolygót. De csak néhány másodpercig tartottam vele, mert hirtelen nagy sebességgel kilôtt és mint „hazafelé" tartó üstökös, elszáguldott mellôlem. Aztán egy vakító, fehér fényû villanás töltötte be a látóteremet. Csak egy-két másodpercig tartott, aztán minden elsötétült és egyedül maradtam.

Ahogy ott ültem egyedül a sötét szobában, elkezdett pörögni az agyam. Miért van olyan sötét? Kinyitottam a szemem és a teljesen sötét szobában találtam magam. Felkapcsoltam a villanyt, rájöttem, hogy abban a pillanatban ahogy anya felemelkedett, a szobában lévô gyertya is kialudt. Ez úgy mûködik, hogy amikor a gyertyaviasz fogytán van, akkor egy kis idôre még fényesebben, nagyobb lánggal ég, majd kialszik. Ez volt a 3 dimenziós magyarázata annak a felvillanó fehér fénynek és az azt követô sötétségnek. Annyira jó volt az idôzítés.

Mindig is szerettem anyámat, de halálában még közelebb kerültünk egymáshoz. Hiszek neki amikor azt mondja, hogy vissza fog térni, amikor idôsebb leszek. Várom a pillanatot és tudom, hogy addig is a megfelelô helyen van. Teljesen nyilvánvaló, olyan hogy halál, nem létezik, csak egyfajta folyamatos emelkedés magasabb és magasabb világokba, majd Hazatérés Istenhez. Az élet és a halál is csodálatos, és egy teljes ciklus részét képezik.