A szeretet alaptörvénye annak az erőnek, melyet mi Istennek nevezünk.

Ha meg tanulunk szeretni, és ezt párosítani is tudjuk bölcsességgel, akkor tökéletesek leszünk.

Feladatunk és egyben életünk értelme is ezen a Földön, hogy meg tanuljunk szeretni.

Nemcsak a partnerünket, hanem egy olyan, mindent átfogó szeretet képességét kell elsajátítanunk, amely többé már senkit és semmit nem zár ki.

Ekképpen az Ő szeretetének hírnökei lehetünk.
A szeretet azt is jelenti, hogy lehetőséget adok mások számára önmaguk megismerésére.

Szerelmesnek lenni és igazán szeretni két különböző dolog, miként a virág és a gyümölcs.

A gyümölcs megjelenésével eltűnik a virág.

A szeretet azt jelenti, hogy megértően, tudatosan elfogadom a tökéletlent.

Nem külső cselekedetekben nyilvánul meg, hanem létünk alapvetően megváltozik.

A szeretetben mindig éppen azt a társat találjuk meg, aki nekünk megfelel, ugyanis a rezonancia törvényének megfelelően csak ilyen partnert tudunk magunkhoz vonzani.

Igen gyakran csupán ezért keressük a szeretetet valamely partnerkapcsolatban, mert képtelenek vagyunk magunkat szeretni.

Mindenki alkot magának egy ideálképet önmagáról, akár tudatosan, akár tudattalanul, és így saját másságát nem fogadja el.

Minthogy a külső csupán a belső tükörképe, ekképpen saját külsejét is elutasítja.

Az ideálkép azonban cél, és valamely célt csak úgy érheti el az ember, ha nekivág az útnak.

Azzal, hogy nem fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, csak azt az érzésünket erősítjük, hogy másmilyennek teremtettek bennünket.

Másmilyenek azonban csupán akkor leszünk, ha megváltoztatjuk magunkat.

És erre minden pillanatban lehetőségünk van.

Ezzel a lehetőséggel azonban csak akkor élhetünk, ha előbb elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, és így is szeretni tudjuk magunkat.

Ha valakit szeretek, akkor önmagamat adom, az illetőnek a legjobbakat akarom és kívánom, anélkül hogy ezért bármiféle ellenszolgáltatást várnék.

A szeretet adni akar, és az adásban teljesíti ki magát.

A szeretet az az öröm, amelyet akkor érzünk, amikor a szeretett emberre gondolunk, vagy a társaságában vagyunk, vagy valamely közösen végzett munkában beteljesülést találunk.

A szeretet azt jelenti, hogy megnyitom magam, és beengedem a többieket, hagyom, hogy részt vegyenek mindabban, ami engem foglalkoztat, megosztom magam velük, önmagamat felkínálom nekik.

A szeretet azt jelenti, hogy örömmel munkálkodom mások javán, és hozzájárulok személyes kibontakozásukhoz.

Gyakran mondjuk: „szeretlek”, ám többnyire ezen azt értjük: „szükségem van rád”, vagy: „ne hagyj el”.

Mindez azt mutatja, hogy az igazi szeretetet még nem tapasztaltuk meg.

Ennek előfeltétele, hogy önmagunkat feltétel nélkül elfogadjuk, és olyannak szeressük, amilyenek vagyunk.

Ennek segítségével eljutunk oda, hogy egyedül is boldogok és elégedettek leszünk, s akkor mások kritikája már nem érint bennünket fájdalmasan, nem függünk többé másoktól.

Ameddig ugyanis szükségem van másokra, nem vagyok teljesen szabad.

Mihelyt megszabadulunk attól a félelmünktől, hogy egyedül maradunk, képesek leszünk partnerünknek is nagyobb szabadságot adni.

Csak ekkor válik lehetővé az igaz szeretet, mert a szeretet nem zár be, és nem tart fogva.

Ha megpróbáljuk a másikat láncra verni, meghal a szeretet, és nem marad belőle más, mint a megszokás.

Vonzódunk a hozzánk hasonlókhoz, mert általuk megerősítve érezzük magunkat abban, amilyenek vagyunk.

Ugyanakkor az ellentétek, amennyiben kiegészítik egymást, vonzzák is egymást.

Mindarra, ami bennünket tökéletessé tesz, szükségünk van, és magunkhoz vonzzuk.

Azt mondhatjuk hát, hogy az alapvető hasonlóságok egy kapcsolat alapját adják, az egymást kiegészítő különbözőségek pedig az igézetet.

A szerelmes szélsőséges hangulatváltozásokat és féltékenységet érez, és a külső szemlélő számára meglehetősen önzőnek tűnik, mivel érzései viszonzását várja el.

Sok esetben egyenesen fenyegető, követelőző, sőt fojtogató lehet szerelme tárgya számára, akitől folyvást azt követeli, hogy adja szerelmének egyértelmű bizonyítékát.

A szerelmes birtokolni akarja szerelmét, kisajátítani, függővé tenni.

Csakhogy mindaddig, amíg a szeretetben a függőségnek bármilyen formája megvan, a kapcsolat nem tökéletes.

A szeretet azt a vágyat kelti életre szívemben, hogy a másik boldog legyen, és kész vagyok ennek érdekében bármit megtenni: időt adni neki, ha időre van szüksége, figyelmet, ha figyelemre van szüksége, és szabadságot, ha szabadságra van szüksége.

A szeretetben nem várok feltétlen viszonzást, cselekedeteim mozgatórugója a gyengéd odafigyelés, nagyrabecsülés és csodálat.

Szerethetek mellette másokat is, és ezt a jogot neki is megadom.

Érzelmileg független vagyok a másik reakcióitól, mert szeretem őt, függetlenül attól, hogy érzelmeim viszonzásra találnak-e vagy sem.

Művészet-e a szeretet?

Sokan úgy vélik, hogy a szeretet, szerelem a véletlen műve, ami felbukkan az ember életében, ha éppen szerencséje van.

Ám ha a szeretet, szerelem művészet, akkor tudnom kell az összefüggéseket, és készen kell állnom, hogy mindent megtegyek, ami szükséges.

És éppen ez a probléma, hogy a legtöbb embert a szeretetnek csupán egy része érdekli, és pedig az, amelyet ő kap.

Azt akarja, hogy őt szeressék, és igen kevéssé törődik azzal, vajon ő maga képes-e szeretetet adni.

Sokan úgy vélik, hogy nincs is mit tanulni, hiszen a szeretet, szerelem nem az egyén képességeitől, hanem a szerelem, szeretet tárgyától függ.

Ha rátalálok az igazi páromra, akkor a szerelem, szeretet magától jön, vélik sokan.

Ám elfelejtik, hogy a szeretet egyszerre jelenti, hogy adok és kapok, és mindig az adással kezdődik.

Ez a szeretet, szerelem legnagyobb titka.

Az ideális partnerkapcsolat

Minden ember keresi tökéletes társát, és csak kevesen érzik úgy, hogy meg is találták.

Az eszmei társ, az úgynevezett lelki társ az, aki mindkettőjük számára lehetővé teszi az optimális fejlődést.

Nem csupán két ember közötti kapcsolatról van szó, hanem két lélek között létrejött kapcsolatról, s ebből a tényből az együttélésre és a szeretetre vonatkozóan nem kevés tanulság vonható le.

Lelki társamat a lélek szintjén találom meg, nem a szerepek és elvárások szintjén.

Ekképpen lesz ő az én számomra „kapu a belső Paradicsomhoz”, amely saját tökéletességemhez vezet.

Úgy szeretem őt, ahogy van, és nem olyannak, amilyennek véleményem szerint lennie kell.

A lélektársi kapcsolatban az a cél, hogy teljesen önmagam legyek, és a társamat hozzásegítsem ahhoz, hogy mindazokat a gondolat- és érzelemmintákat feloldja, melyek bennünket újra meg újra az elvárások és szerepek szintére rántanak le.

A szabadság és bizalom légkörében élek vele, amelyet kizárólag az igaz szeretet, szerelem tesz lehetővé.

Lelki társakként olyan szeretetben élünk, amely szabadságot ad, és mindkét fél számára a továbbfejlődés távlatait nyújtja.

Ez a szeretet utat mutat ahhoz, hogy saját igazságomat megtaláljam és kövessem.

Szabadság létezik valamely társ szeretete, szerelme nélkül is, a szeretet azonban nem létezik szabadság nélkül.

Ez nemcsak azt jelenti,hogy a másiknak szabadságot adok, hanem azt is, hogy magam szabad maradok, anélkül hogy rá lennék utalva a másikra.

Csak akkor vagyok mellette, amikor én is úgy akarom, nem pedig akkor és azért, mert kell!

Egy ember egész életében az ideális partnert kereste. Gazdag lett és híres, de egyedül maradt. Amikor megöregedett, megkérdezte őt egy riporter, sikerrel járt-e a keresgélése, mire ő ekképpen válaszolt: „Igen, megtaláltam az igazi párom. Amikor harmincéves voltam, akkor találkoztam vele. De sajnos ő is az ideális partnert kereste!”

Mi is úgy járunk, mint ez az ember, keressük az ideális partnert, s közben megfeledkezünk arról, hogy a rezonancia törvénye értelmében csak akkor tudjuk magunkhoz vonzani , ha előbb mi magunk válunk ideális partnerré.

Így tehát az a társ, akivel e pillanatban éppen együtt vagyunk, pontosan az ideális társunk, minthogy éppen azt a leckét kínálja nekünk, melyet még meg kell tanulnunk ahhoz, hogy valóban ideális társak legyünk.

Rendre elkövetünk egy másik hibát is: kívül keressük a szeretetet - azt akarjuk, hogy bennünket szeressenek.

Tudattalanul gyermekkorunkba vágyódunk vissza, amikor szerettek minket, éspedig olyannak, amilyenek voltunk.

Gondoskodtak rólunk, és biztonságban éreztük magunkat, érthető tehát, hogy a gondoskodásnak, a biztonságnak és szeretetnek ezt az érzését szeretnénk továbbra is megélni.

Csakhogy nem kaphatok több szeretetet, mint amennyit magam képes vagyok adni.

Az anyai szeretet az élet „előlege” volt, melyet felnőttként vissza kell fizetnem, mert csak akkor arathatok, ha már vetettem.

A szeretet olyan, mint egy magányos hegyi kunyhó, amelyben az ember csak azt találja, amit magával visz.

Hagyjunk hát fel azzal, hogy a szeretetnek csupán egy részével törődünk, éspedig azzal, amit mi kapunk, és lássunk hozzá, hogy magunk is adjunk, hogy a szeretetben beteljesítsük magunkat, hogy magunk is igazi szeretővé váljunk.

Az egyedüllét művészete

Vannak emberek, akik félnek az egyedülléttől, társ nélkül életképtelennek tartják magukat, úgy érzik, nem tudnak egyedül boldogok lenni, és azt remélik, hogy egyedüllétük megszűnik, mihelyt egy másik emberrel élnek együtt.

Két boldogtalan ember azonban nem lesz csupán azáltal boldog, hogy együtt él, különösen nem akkor, ha ehhez még az a félelem is társul, hogy a másikat elveszíthetem. 

Az igaz szeretet nem félelemre épül.

Az egyedüllét olyan feladat, melyet minden ember valamikor önmaga elé állít, és amely elől nem lehet megfutamodni: meg kell oldania.

Ez nem azt jelenti, hogy remetévé kell válni, az egyedüllét nem fájdalmas magány vagy izoláció.

Ha megtanulom, elsajátítom az egyedüllét művészetét, akkor tiszta öntudatra ébredek, az egy-létbe jutok.

Ebben a tudatban intenzív és mély kapcsolatba kerülök másokkal és rajtuk keresztül a mindenséggel, mely kapcsolat nem a gondolkodás révén jön létre, hanem a létezés minden szintjét átfogja.

Ekkor és csakis ekkor válók autonómmá.

Az igaz szeretet, szerelem ekkor és csakis ekkor válik lehetővé.

Az ideális társat csak akkor tudom megtalálni, ha előbb magam is ideális társsá válok.

A nagy szerelmet csak akkor találom meg, ha önmagamban felfedezem.

Ekkor ugyan már nincs szükségem kívülről jövő szeretetre, szerelemre, ám csak így tudom lehetővé tenni, a rezonanciatörvény szerint csak ekkor tudom magamhoz vonzani.

A társkapcsolat értelme abban rejlik, hogy a partner szembesít a hiányosságaimmal, megmutatja, hol nem vagyok még egészséges.

A másik féllel folytatott viták végső soron tehát önmagamhoz vezetnek el.

Ekképpen a partner, aki mellett megmaradok, mert szeretem, ideális társ számomra.

Én pedig az ő számára.

Együtt haladunk az önmagunk felé vezető úton.

A boldogságot nem úgy élem meg, hogy minél több szeretetet kapok a társamtól, hanem azáltal, hogy képességeimet optimalizálva egyre több szeretetet tudok adni és elfogadni.

Mindaddig, amíg magam szeretni nem tudok, lelkem üres marad.

A társkapcsolat célja tehát nem az, hogy szeretetteljesen turbékoló pár legyünk, akik egymás nélkül élni sem tudnak, hanem ideális esetben az, hogy két ember egymással és egymás mellett „egészséges” legyen, akiknek már azért nincs szükségük egymásra, mert mindegyikőjük magába fogadta a másik minden aspektusát.

Hogyan jutok el az igaz szeretethez?

Az igaz szeretethez vezető úton az első lépés, hogy úgy kell a másikhoz odafordulni, hogy érte semmi jutalmat ne várjak, és magából az odafordulásból nyerjek magam számára boldogságot és megelégedettséget.

Ha mégis kapok valamit, akkor az egy plusz ajándék.

Ha a szeretetben boldog akarok lenni, két dologtól kell megszabadulnom: attól a félelemtől, hogy nem fognak eléggé szeretni, és attól a vágytól, hogy a másikat birtokoljam.

Aki ugyanis fél és birtokolni akar, végül mindent elveszít.

A tartós szeretetnek a következő feltételei vannak:

• Csodálat

• Mindkét felet lelkesítő feladat

• Megértés

Ahhoz azonban, hogy rátaláljak az igaz szeretetre, először fel kell ismernem Istent az emberben, éspedig minden emberben.

Az igaz szeretet ugyanis határtalan és végtelen, nem szerethetek tehát egy embert úgy, hogy azzal a másikat kizárnám szeretetemből.

Az igaz szeretet tehát nem azt jelenti, hogy kapcsolatba lépek valakivel, hanem a szeretet tárgy nélküli, egyszerűen áthat, és betölti lelkemet.

Csak miután teljes mélységemben áthatott, és miután felfedeztem mindenben az istenit, jön létre a „mindenek szeretete”, amely senkit nem zár ki magából.

Ez az igaz szeretet együttrezgést jelent az isteni Egy léttel, a mindenben megnyilvánuló Eggyel.

Nem kell megtanulnom szeretni, csak engednem kell, hogy a szeretet, amely az én benső valóságom, szabadon áramolhasson.

Csak fel kell szabadítanom és le kell bontanom a blokádokat és akadályokat ahhoz, hogy a szeretet eltöltsön, és életemben láthatóvá váljék.

Mert ha valóban élek, a szeretet általam lesz.

A szeretet a mi valóságos létünk, ezért nem kell és nem is tudjuk megtanulni, csupán engednünk kell, hogy bennünk létezzen.

Szeretetre ébredek azáltal, hogy egyre inkább önmagam leszek, miközben egyre inkább „magamhoz térek”, mint egy öntudatát vesztett, aki újra feleszmél.

Miközben felhagyok azzal az igyekezettel, hogy más legyek, mint ami vagyok, miközben felhagyok azzal, hogy valamely ideált akarjak megvalósítani, és elismerem, hogy éppen olyannak kell lennem, mint amilyen vagyok, és csak így tudom betölteni helyemet és optimálisan megoldani a feladatomat, akkor szeretetre ébredek.

Ehhez az is hozzátartozik, hogy elfogadom, hogy az életemet meghatározó belső képek nem tőlem erednek.

Csak akkor tudom majd valóban a saját életemet élni, amikor más emberek elképzeléseitől elszakítom magam.

Csak ekkor tudom elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok, és csak ekkor tudom magam igazán szeretni, és ekkor válók képessé arra, hogy másokat is szeressek.

Akkor már nem kell senkit kizárnom szeretetemből: igazi szeretővé válok.